A WATERLOO-I CSATA

Lengyel Menyhért Schöpflin Aladár szerint egy igazán mulatságos vérbeli bohózatot akart írni, amikor papírra vetette A waterlooi csatát, egyszersmind tükröt tartani saját korának, a filmiparnak, melyben élt és dolgozott, a Mammon, az “amerikai álom” bűvöletében élőknek, a szélhámosoknak, az ügyeskedőknek. A húszas években vagyunk – két magyar kisember évekkel ezelőtt kivándorolt Amerikába, az ígéret földjére; egyikük szolid megélhetést biztosító üzletet hozott létre (szűcs), a másik az Államok történetének talán legsikeresebb filmvállalkozója lett – igazi nagymogul… A filmipar hamis csillogása, szemkápráztató díszletei, a Mr. Red körül nyüzsgő udvartartás, a szép nők, ingyenélők, luxuslakosztályok világa megszédíti a becsületes, jóravaló Mr. Greent, ő is filmet akar csinálni, híres lenni, nőket hódítani - belevág egy kisstílű krakélerek, dilettánsok és lebzselők által összefércelt projektbe, filmet akar forgatni két hét alatt (!) Napóleonról és a híres waterloói csatáról. Az eredmény katasztrofális lenne, ha a végén nem diadalmaskodna mégis a kedves csibészség, a jó szándék, a talpraesettség, és a Lengyel minden darabján, forgatókönyvén átsugárzó életszeretet és humánum.
Szórakoztató, komikus helyzetekbe, szellemes mondásokba burkolt élethalálharc a mágikus pénzért, a túlélésért, a Nagy Célért – a film forogni kezd…